„Én nem tudtam mire vállalkozom. Mikor szembesültem vele, akkor értettem meg, hogy felét sem mondták el nekem... valami olyat hoztatok most Debrecenbe, s valami olyat adtatok nekünk, ami egy életen át kísérni fog, s nem tudunk elég hálásak lenni érte.”

Hétfő reggel van. A munkaidőm végtelenül kaotikus. Előfordult már, hogy kelt fel a nap amikor hazaértem és az is, hogy napokon át hajnalban csörgött az óra. Itthon Ádám, a társam, legjobb barátom vár vagy éppen riadtan kérdezi, álmából felriadva:
- Hány óra van?
- Negyed öt.
- Jaj, már megint?

És vannak persze átlagos reggelek. 6.55-kor csörög az óra, Ádám pedig felteszi nekem a kérdést: „Hánykor kelsz ma Sárika?”. Két lehetőség van. A leggyakoribb az, hogy egy szót próbálok kipréselni magamból, hogy VELED. Ekkor Ádám fáradtságos munkába kezd, hogy fel tudjon ébreszteni és odaérjek a dolgomra. A közös reggeli kávézás és teázás nem maradhat el, ez a nap legnyugodtabb (és egyben legnehezebb) fél órája. Amikor RikaDika együtt indíthatja a reggelt. De létezik egy B terv is. Amikor nem kell reggel időpontra érkeznem sehová, otthonról dolgozhatok és az alvás győzedelmeskedik a reggeli RikaDika teázás-kávézás felett. Ilyen volt a mai reggel is.

9 óra 10 perckor csörgött az ébresztő, egy munkahetet Debrecenben töltöttünk, hatalmas terven dolgoztunk, majd ma táskás szemmel, 11 óra alvás után felkeltem, a telefonomra néztem és 19 olvasatlan email vár egy témában: „Amigo jó hírek.”

Ádám már munkában, én szomorúan konstatáltam, hogy lemaradtam a reggeli romantikus fél óráról és habár az összes „hogyan legyél hatékony” cikk azt írja, hogy ébredés után 30 percig ne olvassunk emaileket, én mégis nekifogtam.

Az üzenetek jó része hajnali 5 és 7 között érkezett, amikor én még bőven aludtam, mások pedig szorgosan kezdték a napot és szívhez szóló üzeneteket írtak. Kicsit elszégyelltem magam. A 19 pozitív, biztató, büszkeséget sugalló email közül hadd mutassak be egyet. Egy új generációs Amigótól, aki ebben a pillanatban 40 órája tartozott még csak a nagy Amigos családhoz.

„Én nem tudtam mire vállalkozom. Mikor szembesültem vele, akkor értettem meg, hogy felét sem mondták el nekem... valami olyat hoztatok most Debrecenbe, s valami olyat adtatok nekünk, ami egy életen át kísérni fog, s nem tudunk elég hálásak lenni érte.”

Ilyen és ehhez hasonló üzenetek, mind egy momentumot megragadva: Amigónak lenni csodás érzés.
De vajon honnan tudja az Amigo mindezt? Hiszen még kórházban sem járt, az Amigo-iskola és avató csak az út kezdete. Mégis miből fakadnak ezek a mély érzések?
Az Amigo-iskola utolsó fél órájában megkértük a jelenlevőket, mind a régi, mind pedig az új generációs Amigókat, hogy mondják el, hogyan érezték magukat és mi az a gondolat, amit magukkal visznek.
Volt, aki megosztotta, hogy régóta vár arra, hogy egy közösséghez tartozzon és úgy érzi, ez a vágya most teljesült, igaz nem érti hogyan szerezhetett ennyi barátot ilyen rövid idő alatt. Elhangzott az is, hogy érzésekről nagyon nehéz beszélni, de talán a nyugodtság és meghittség a két szó, ami összefoglalja, hogy most mi is van ott legbelül. Megosztotta egy Amigo, hogy sok helyen járt már a világban, sok szerepben kellett helytállnia, most pedig úgy érzi, hogy „megérkezett”. Valami igazán különleges vár rá.

Újra felmerül a kérdés: vajon honnan tudja mindezt? Vagy nem is tudja, csak érzi? Talán ez a közösség ereje, a valahová tartozás erős vágyának kielégítése, ami a rohanó, Instagram görgetéssel töltött mindennapjainkban egyre csak erősödik. Talán lehetőségek híján egyre csak elnyomjuk a késztetést, hogy jó lenne valahová tartozni, jó lenne, ha lehetne egymásra számítani.

Hallgattam az Amigók gondolatait, próbáltam eltitkolni, hogy bizony potyognak a könnyeim és arra gondoltam, hogy lehetek ilyen szerencsés? Az életem telis-tele van jó és különleges emberekkel, az éltere szóló pillanatok egymás után jönnek és amikor még fel sem dolgoztam az egyik sikerélményt, máris jön a másik. Apropó, sikerélmény. Felmerül a kérdés, hogy mi számít sikernek, amit hajszolunk?

Nekem most az, hogy Szeged után Debrecenben újra megtapasztalhattam, milyen hatalmas dolog 12 idegent 12 Amigóvá kovácsolni és egy több mint 100 fős Amigo családba fogadni.

Emberek évekig várnak egy olyan pillanatra, mint amit én az Amigókkal rendre átélek.

Apró... földi lényként én, aki önmagában csak egy porszem a világban, naivan azt kérdem, mégis mi ez az egész?

A válasz, amit találtam: a gondviselés.