1.        Hogyan dolgoztad fel a tényt, hogy nem tudsz ugyanúgy részt venni a különböző programokon (pl. csapatsportokban), mint a kortársaid?

Ez leginkább kiskoromban bántott. Amikor a testnevelés órákon ültem a padon és a többieket néztem futás közben, gyakran elgondolkoztam azon, hogy “Miért pont velem történik ez?”. Aztán felső tagozatban jött egy fordulópont és rájöttem, hogy bármit kipróbálhatok, ami érdekel. Szerencsém volt, mert a tanáraim támogattak ebben. Ez olyan pozitívan hatott rám, hogy innentől kezdve nem létezett számomra lehetetlen. Úgy gondolom, hogy ez is hozzájárult ahhoz, hogy az élet minden területén pozitívan álljak a különböző eseményekhez, programokhoz, amikről elsőre akár úgy is tűnhetnek, hogy nem nekem valók.

2.            Sosem féltél attól, hogy azért, mert más vagy kirekesztenek?

Ha egy új társaságba kerülök, még mindig nagyon nagy félelmem, hogy vajon hogy fognak fogadni, hogy viszonyulnak majd hozzám. Szerencsére az esetek többségében pozitív csalódás szokott érni. Úgy gondolom, hogy ez annak köszönhető, hogy egyre elfogadóbbak az emberek és ezáltal természetesnek veszik, hogy vannak olyan személyek, akik mások, mint ők. Ez azonban közel sem jelenti azt, hogy nincsenek már problémák ezen a téren, inkább azt mondanám, hogy a társadalom elindult az elfogadás irányába.

3.            Hogyan lehet barátkozni egy fogyatékossággal élővel?

Erre nagyon egyszerű a válasz: ugyanúgy, mint egy egészséges emberrel! Alapvető probléma, hogy az emberek többsége külső alapján ítéli meg a másikat és emiatt a mozgáskorlátozottságot a csökkent intelligenciával kötik össze. Pedig sok esetben ez egyáltalán nem igaz. Gyakran előfordult, hogy amikor új emberekkel találkoztam, úgy beszéltek velem mint egy kisgyerekkel, majd amikor értelmes, összetett mondatokban válaszoltam, elszégyellték magukat. Ezért is tanácsolom azt, hogy mindenki próbáljon meg úgy beszélni és viselkedni a fogyatékkal élőkkel, mint egy egészséges emberrel, hiszen ezáltal elkerülhetők az előbbihez hasonló kellemetlen szituációk. 

4.          Mennyire befolyásolja a mozgáskorlátozottságod a párkeresést?

Ha egy szóval kellene válaszolnom, akkor azt mondanám, hogy nagyon. Mégpedig azért, mert ha elkezdek valakivel ismerkedni, akkor egy idő után megijed, hogy te jó ég, akkor bizonyos dolgokat, hogy fogok tudni megcsinálni. És itt általában meg is akad a dolog.

Volt egy időszak, amikor nagyon rá voltam görcsölve erre a témára, de most már úgy vagyok vele, hogy mindennek eljön a maga ideje.

5.            Boldog vagy?

Ezt a kérdést nagyon ritkán kapom meg, és ha meg is kapom, akkor is úgy teszik fel, hogy “Nem akarlak megbántani és tapintatlan lenni, de boldog vagy? “.

Az esetek 99%-ban meglepődnek, amikor azt hallják, hogy a válaszom egy határozott igen. És itt jön az én kérdésem: miért ne lennék az? Mert mozgáskorlátozott vagyok? Nem mondom, hogy minden napom felhőtlen, mert akkor hazudnék, de hát egy egészséges embernek se az.

Úgy gondolom, hogy sok dolgot köszönhetek annak, hogy mozgáskorlátozott vagyok. Elsősorban azt, hogy ilyen fiatalon megtaláltam a hivatásomat, a missziómat, hiszen az országot járva nagyon sok emberhez vihetem el a gondolataimat, ezáltal pedig hidat teremthetek a fogyatékkal élők és az egészséges emberek között.

Ezen kívül szerető és elfogadó családom és barátaim vannak, akik a nehezebb napokon mellettem vannak.

És végül egy utolsó kérdés: kell ennél több a boldogsághoz? Szerintem nem!

Tóth-Berhát Kata vagyok, a Főállású Angyal pályázat egyik idei szerencsés nyertese. Rögös út vezetett idáig, hiszen személyes érintettség során ismerkedtem meg az endometriózis nevű női betegséggel, de nem adtam fel, most pedig angyalként célom, hogy felhívjam a fiatal nők figyelmét erre a százezreket érintő komoly betegségre. Ezt egy új, speciális mobilalkalmazás népszerűsítésével szeretném elérni, hogy az érintettek korai stádiumban felismerjék az endometriózist. 

„Én nem tudtam mire vállalkozom. Mikor szembesültem vele, akkor értettem meg, hogy felét sem mondták el nekem... valami olyat hoztatok most Debrecenbe, s valami olyat adtatok nekünk, ami egy életen át kísérni fog, s nem tudunk elég hálásak lenni érte.”

Váczi Dorka vagyok, Digitális Iskola Angyal. Egy éves tisztségem ideje alatt folyamatosan járom az országot, és minden programunkban résztvevő iskolát, gyermeket és pedagógust legjobb tudásom szerint igyekszem felzárkóztatni a digitális eszközhasználat terén, valamint célom, hogy fejlett technológiáink és eszközeink minél hatékonyabban szolgálják a közjót, az oktatást valamint a tudásszerzést. A következőkben az elmúlt időszak tapasztalatairól, nehézségeiről és az elért sikerekről olvashattok.